The end of a day

Ma nagyon frusztrált voltam. Kurvára. (khm, tényleg, a káromkodás engedélyezett?)
Erre csak rásegített, hogy a pofámba fújt a szél. És lehet, hogy belázasodom (istenemkérlekkérlek).
Fizika dolgozat? Ez egy vicc. Semmit nem tudok, nem is akarok, hagyjon békén.. túl jó könyvet olvasok most ehhez. Miért kell elvennie minden energiám? Olyan… szánalmas. Félek, egyre inkább magamra haragítom a tanárokat. Miután ellógtam az utolsó órát és a tanár számonkért, közöltem vele, hogy “azt hittem, nem lesz semmi fontos”. Mire ő csak hápogva nézett.
 De tényleg, ez a könyv… A fiút Sorrensennek hívják, baromira tetszik ez a név. Boszorkány. Na ez meg pláne.
Nem akarok holnap bemenni, annyira nem… Miért kell nekem ideggörccsel bemennem órára? Fizika, fizika… Miért? Minek?

Broken lightkiss

Megint. Itt.
De hol is lennék? Ha el is megyek, csak elsodródom valahova, ahová sosem akartam.
Egyszerű. Nem eszem. Nem iszom.
Kiülök az ablakba, felmászok a tetőre. Cigizek. Fúj a szél, és habár rohadt hideg van, én úgy érzem, többet láthatok most, mint bárki más egész életében.
Aztán jön valami fénysugár, nem mersz hinni benne. Ketté is törik (?)
Van sors? Nem szabadna. Ez így nem ér…

Napsugaras szakadék

Új kezdet, vagy megint a vég?
Nem tudom, annyira nem.
Mosolygok, nevetek, mint valami hosszú hajú, bohém napsugár, miközben hazugság az egész.
A legrosszabb, amikor már nem is remélsz. Ha tudod, hogy várhat valami jó, de erre csak megvonod a vállad.

Szeptemberi ablak

Ismét egy reggel. Szerintem kurvaszép. Nyitott ablaknál ülök, fehér megint az ég. Hideg van. Imádom az ilyen időt.
Eszemb jut a párizsi álmom. Hogy összepakoltam a cuccaim, otthagytam mindenkit, és odaköltöztem. És egy kis lakás erkélyéről csodáltam a tájat, boldogan, tele inspirációval.
Későbbre kell csak bemennem. Mennyit jelent ez nekem…
El sem lehet hinni.
Pár perc magány, pár perc szépség. Nem, ez nem ugyanaz a magány, ami nap mint nap körülvesz.
M-mel beszélek msn-en. Lógjunk? Kéne. Egy falat szabadság. Mint a börtönbe zárt madarak.
Tiszta melodráma.
Kint süvít a szél. Elolvadok a gyönyörűségtől. Még, még, még… ezt az érzést, ezt a pillanatot, ezt a szépséget.
De hamarosan bemegyek.
Leülök.
És összetörnek a képek. Az ablakomról, és a kinti világ szépségéről készült kisfilmem szalagjai elégnek.
Kell, hogy legyen remény.

Vicces.
Fehérrel indítok, fehérbe akarok írni. Elegem lett a gyászból. De ez hülyeség.
Az egész életem fehér volt. Igen.
Ugyanolyan, ugyanolyan, ugyanolyan.

Nem is értem, mit akarok.
Itt ülök megint, kócos a hajam. Néha kifésülöm, aztán megint összekócolom. Nem érdekel már. 
Leülök rajzolni, rajzolni akarok. Aztán kimenni valahová, nem tudom kivel, vagy kikkel, nem tudom, miért. De az ég szürke. Megint.
Aztán hazavisznek, ágyba fektetnek, odatesznek egy edényt az ágyam mellé. Néha benéznek, jól vagyok-e.
Nem vagyok jobban. Soha nem leszek már.